Ha írni szeretnénk, hajlamosak vagyunk elképzeléseket dédelgetni arról, hogyan kellene azokat az üres lapokat betűkkel elárasztani. Pláne, ha elolvastuk a nagy írók tippjeit és az ő rutinjaikat követnénk, netán magunkkal szembeni elvárásokkal és megfelelni akarással közelítünk az alkotófolyamathoz. Pedig sokfélék vagyunk, és könnyen lehet, hogy nem az ihlet hiányzik a pillanatból, csupán azért nem tudjuk átadni magunkat, mert olyasmit erőltetünk, ami szembe megy a saját „huzalozásunkkal”.

Ismered a Myers–Briggs-féle típuselméletet? Ez a rendkívül népszerű rendszer – a híres MBTI – Carl Gustav Jung svájci pszichiáter mélylélektani archetípusaira építve próbálja formába rendezni azt a határtalan univerzumot, szépséget és káoszt, ami bennünk, emberekben él. Négy alapvető mentális dimenzió alapján vizsgálja, hogyan gyűjtünk energiát, hogyan dolgozzuk fel az információkat, és hogyan hozzuk meg a döntéseinket, ebből pedig végül tizenhatféle jól elkülöníthető személyiségkaraktert rajzol fel.

Én most fogtam ebből a tizenhatból a leginkább „íróalkatú”, legmarkánsabb típusokat, és közelebbről is megvizsgáltam őket az alkotás és az „üres lap szindróma” szempontjából.

De mielőtt fejest ugranánk a részletekbe, fektessük le az alapokat: nem vagyok MBTI-coach, és eszem ágában sincs senkit végérvényesen bedobozolni. A lényünk sokkal tágasabb és titokzatosabb annál, hogy négy betűbe lehetne zárni. Javaslom, te se tekintsd ezt a rendszert merev szabálykönyvnek, és pláne ne egy újabb kötelező módszertannak.

Használjuk most ezt az egészet pusztán játéknak, egy kicsit karikírozott, de meglepően pontos görbetükörnek. Ha nem tudod a saját típusodat, nem kell most azonnal elrohannod tesztet tölteni (de ha szeretnéd, itt találsz egyet). Az is izgalmas, ha egyszerűen csak végigsétálsz velem az Alkotó Tudat Tükörtermén, és megfigyeled, hol köszönt be az a furcsa, bizsergető érzés, az „aha-élmény” – „Úristen, pont így, de jó, hogy ezt leírta valaki!”

Lássuk hát, kik ülnek valójában az íróasztalainknál!

I. Az Idealisták (NF-ek) – Akiknek az írás belső utazás

Az Idealista alkotók számára a szöveg soha nem pusztán technika vagy cselekmény. Számukra a fehér lap szent tér, az írás pedig a lelkük kifejeződése. Belső igazságaik, elveik vagy a transzcendens formába öntésénél nem érik be kevesebbel. Ha nem érzik a mélyebb, spirituális vagy érzelmi kapcsolódást a témával, a tolluk egyszerűen megdermed.

1. Az INFJ (A Védőügyvéd / Tanácsadó) – A belső katedrális rabja

• Működése: Ő az, aki hetekig, akár hónapokig képes egyetlen sor leírása nélkül ülni, miközben a fejében tégláról téglára felépül egy teljes, többszintes, szimbolikus gótikus katedrális. Csak akkor hajlandó nekiállni az írásnak, ha a koncepció makulátlan.

• Belső monológ az íróasztalnál: „Megvan a fejemben az egész regény íve, látom a színeit, érzem, a lélek mélyéig hatol. De ha leírom ezzel a nyers, tökéletlen emberi nyelvvel, csak elrontom a látomás tisztaságát. Inkább iszom még egy kávét, és várom, hogy megszülessen az a mondat, ami hordozza a világmindenség összes fájdalmát. Nem, ez a bekezdés túl banális, kitörlöm az egészet.”

• A stresszfaktor: Saját perfekcionizmusa köti gúzsba. Mire a valóságban leírná a zseniális bevezetőt, a belső cenzora már háromszor kivégezte a szöveget.

• A felszabadító felismerés: Engedd meg magadnak a „tintafoltos első vázlat” luxusát! A belső katedrálisod nem fog összedőlni attól, ha az alapozásnál még kilátszanak a nyers téglák. Ha papírra veted a tökéletlent, azzal nem elárulod a látomást, hanem életre kelted. A te szupererőd a mélység – merd vállalni az oda vezető, néha rögös utat is!

2. Az INFP (A Mediátor / Gyógyító) – Az esőben sétáló magányos vándor

• Működése: Prózaíróként is lírikus alkat, akinél a történet egy organikus őserdő – arra nő, amerre épp a pillanatnyi érzelmi áramlatok viszik. Gyűlöli a merev vázlatokat és a marketinges tartalomnaptárakat; ő hangulatokból és az intuíció áramlásából, tényleg flow-ból alkot.

• Belső monológ az íróasztalnál: „Fogalmam sincs, hová fut ki ez a novella, de most olyan gyönyörűen süt be a nap az ablakon, és ez a melankolikus dallam a fülhallgatómban pontosan megidézi azt az őszi délutánt... Csak írom, amit a karakterek súgnak. Hogy mi a cselekmény logikai váza? Kit érdekel, a lényeg, hogy a szöveg éljen!”

• A stresszfaktor: Ha megkérdezed tőle, miről szól a készülő műve, mélyen hallgat, mert a karakterek még nem árulták el neki a titkot. Hajlamos elveszni a részletek lírájában, és nehezen tesz pontot a mondatok végére.

• A felszabadító felismerés: Nem kell tudnod a végcélt ahhoz, hogy elindulj! A te írásod olyan, mint egy éjszakai autózás: csak addig kell látnod az utat, ameddig a fényszóró elér (E. L. Doctorow után szabadon). Bízz az intuíciód iránytűjében! Amikor megengeded magadnak, hogy egyszerűen a csatornája légy az áramlásnak, a káoszból egyszer csak magától kirajzolódik a legtökéletesebb rend.

3. Az ENFP (A Kampányfőnök / Bajnok) – A mindent elsöprő fellángolások lovagja

• Működése: Az ENFP számára az írás nem magányos szenvedés, hanem színtiszta lelkesedés. Az inspiráló gondolat neki egy hatalmas, szenvedélyes kiáltvány. Ő nem leül az asztalhoz, hanem berobban, mert jött egy szikra, ami azonnal megváltoztatja a világon.

• Belső monológ az íróasztalnál: „Úristen, ez az ötlet zseniális! Írok belőle egy cikksorozatot a blogomra, de az is lehet, hogy egy kurzust is csinálok belőle, és alapítok köré egy mozgalmat! Fú, de várj, tegnap éjjel eszembe jutott egy sci-fi koncepció is, az még ennél is jobb, gyorsan megnyitok egy új Word-dokumentumot, nehogy elfelejtsem!”

• A stresszfaktor: Egyszerre négy különböző projektbe kezd bele, mindegyikbe halálosan szerelmes az első harminc oldal erejéig. Amikor azonban eljön a nehéz, aprólékos kidolgozás és a logikai bukfencek elsimítása, hirtelen meglát egy újabb csillogó ötletet, és a félkész kézirat megy a fiók mélyére.

• A felszabadító felismerés: Az, hogy ezer ötleted van, nem hiba, hanem a zsenialitásod védjegye. Nem kell bűntudatot érezned a fiókban maradt vázlatok miatt – azok az ötletmorzsák mind kellettek ahhoz, ami épp most születik. Úgy kapsz szárnyakat, ha a befejezést nem kötelező házi feladatnak, hanem az adott ötlet iránti legnagyobb tisztelet kifejezésének tekinted: megmutatod őt a világnak.

II. A Racionálisak (NT-k) – Akiknek az írás építészet és stratégia

A Racionális alkotóknál a szöveg egy komplex intellektuális puzzle, amit meg kell oldani. Nem a megfoghatatlan ihletet várják: ők a nyelvet, a struktúrát és a világépítést mint tiszta logikai rendszert kezelik. Számukra a struktúra nem börtön, hanem a szabadság egyetlen lehetséges formája.

4. Az INTJ (A Stratéga / Építész) – Az Excel-táblázat építésze

• Működése: Nála nincs maszatolás vagy „művészkedés”. Az írás tiszta architektúra. Előre tudja a cselekmény vagy az esszé összes logikai fordulópontját, sőt, ha regényt ír, egy Excel-táblázatban vezeti a karakterek életkorát, motivációit és a fejezetek optimális karakterszámát. Ő a “fehér köpenyes” géniusz, a mondatai tökéletesen precíz logikai felépítmények.

• Belső monológ az íróasztalnál: „A múzsa a fegyelmezetlenek kifogása. Ha megvan a tiszta logikai ív, a szöveg szinte magát írja meg. Ez a karakter itt a harmadik fejezetben túl sokat drámázik, és ezzel lassítja a struktúra dinamikáját – nincs rá szükség, kihúzom. Megvan a mai írásadag, a terv szerint haladok.”

• A stresszfaktor: A struktúra nála olyannyira tökéletes és zárt lehet, hogy néha elfelejti beengedni a szobába a levegőt. Ha valami nem illik a logikai sémájába, hajlamos kigyomlálni a szövegből a váratlan, organikus csodákat, így azonban túl steril lesz az írása, amelyhez nem tud kapcsolódni az olvasó.

• A felszabadító felismerés: A tiszta struktúrád egy gyönyörű, biztonságos vár, de az igazi varázslat sokszor a várkapun kívül történik. Engedd meg magadnak azt a játékot, hogy egyetlen fejezet vagy bekezdés erejéig teljesen félreteszed a tervet, és hagyod, hogy a karaktered valami olyat tegyen, ami téged is meglep! A te zsenialitásod és logikád úgyis össze fogja szőni a szálakat a végén – bízz a saját rugalmasságodban!

5. Az INTP (A Logikus / Tudós) – A végtelen elméletek kutatója

• Működése: Zseniális, formabontó elméleti koncepciókat gyárt. Imádja a háttérkutatást, a bonyolult filozófiai háttér megtervezését és a nyelvészeti finomságokat. Rendszerszinten gondolkodik, izgatottan vizsgálja az összefüggéseket.

• Belső monológ az íróasztalnál: „Ahhoz, hogy ezt az egyetlen bekezdést megírjam a 17. századi Vermeer-ről, előbb pontosan meg kell értenem a korabeli németalföldi adórendszert és a lúdtollak kémiai összetevőit. Elolvasok még erről három tanulmányt. Igaz, hogy még egyetlen szót sem írtam a tényleges esszéből, de a háttérrendszerem elméletileg már kikezdhetetlen.”

• A stresszfaktor: Egyszerűen beleragad a kutatási és tervezési fázisba. Mire megírná az első fejezetet, a saját maga által épített elméleti labirintus foglya lesz, vagy ami még gyakoribb: mire mindent kikutat, a koncepció intellektuálisan már nem jelent neki kihívást, így megunja, mielőtt leírná.

• A felszabadító felismerés: Nem kell mindent tudnod ahhoz, hogy elkezdhess mesélni. Az elméleted már akkor is ragyogó, amikor az olvasó még csak a jéghegy csúcsát látja. A te szabadulási kulcsod ez: a kész szöveg nem lezárja a kutatást, hanem megnyitja a párbeszédet. Engedd meg magadnak, hogy a hiányos részletek is a történeted részévé váljanak, hisz’ van, ami misztérium – és ez gyakran jobban megérint és mélyebb gondolkodásra késztet minket, mintha minden előttünk van.

III. Az Őrzők (Az SJ-k) – A fegyelem és a ritmus mesterei

Az Őrző típusok számára az írás nem spirituális elragadtatás és nem is absztrakt játék – sokkal inkább nemes mesterség, amit tisztelettel, kitartással és napi rutinnal kell művelni. Ők azok, akik életben tartják a klasszikus irodalmi formákat.

6. Az ISTJ (A Logisztikus / Felügyelő) – A fegyelem és a hagyomány szobra

• Működése: Nem érdekli az ihlet szeszélye. Minden áldott nap pontosan ugyanabban az időben leül az íróasztalához, és úgy teljesíti a napi penzumát, hogy egy svájci órát lehetne hozzáigazítani. Nála a történelmi tények szentek, a nyelvtan patent, a stílus kifinomult.

• Belső monológ az íróasztalnál: „Stephen King is megmondta: a tehetség olcsóbb, mint az asztali só. Ami számít, az a munka. Ma reggel ötkor leültem, megírtam az ezer szavamat a történelmi regényemben. A ruhák gombjainak anyaga és a korabeli utcanevek 100%-ig korhűek. Nem várok a múzsára, holnap ötkor ugyanígy folytatom.”

• A stresszfaktor: Annyira ragaszkodik a szabályokhoz, a realitáshoz és a megszokott formákhoz, hogy retteg a spontaneitástól. Ha a szövege elindulna egy vad, szürreális, intuitív irányba, azonnal visszarántja a földre, mert „hiányos a realisztikus motiváció”.

• A felszabadító felismerés: A fegyelmed és a megbízhatóságod igazi kincs az alkotói világban. Az íróasztalnál azonban te vagy a birodalmad császára: itt nem kell megfelelned senkinek. Tudod, mitől táltosodsz meg? Ha megengeded a szövegednek, hogy egy kicsit szabálytalan, egy kicsit kiszámíthatatlan legyen. A te stabil alapjaid bírni fogják a legvadabb kreatív viharokat is!

Remélem, élvezted a sétát! :) Látod, az írásnak nincs egyetlen, üdvözítő receptje! Nem vagy elrontva, ha nem tudsz óramű pontossággal írni, vagy ha csak úgy kirobban belőled valami.

Ha sok évnyi kreativitás-felszabadítás után – saját magamon tapasztalva, aztán másoknak segítve – egyetlen dolgot megtanultam, az ez: amikor elengeded a külső elvárásokat, és megengeded magadnak, hogy pontosan úgy működj az íróasztalnál, ahogyan az természetesen jön belőled, a fehér lap ijesztő ellenfélből a legcsodásabb szövetségesed lesz.

És te? Magadra ismertél valamelyik portréban? Milyen volt belenézni a görbetükörbe? :) Ha nem találtad meg magad a fenti hatosban, vagy úgy érzed, egy igazi hibrid vagy, ne tartsd vissza! Én is elmondom majd a kommentek között, melyik az én típusom.

Kattints az alábbi gombra, szólj hozzá, beszélgessünk!

Leave a comment

A rokka felborult, látszik, hogy használója sebtében pattant fel mellőle. A házimunkát abbahagyva kifutott a kert végébe, ott egy fának támaszkodik és figyel. Arca átszellemült, tekintete mintha a messzeségbe révedne – ám nem kifelé figyel, hanem befelé. Jules Bastien-Lepage monumentális festményén Jeanne d’Arc egyszerre hétköznapi és a hétköznapiságot meghaladó nő. A művész nem a felvértezett orléans-i szüzet örökíti meg, hanem a sebezhetőt – az elhívás pillanatában.

Minden kaland egy hívással kezdődik. Luke Skywalker is elmerengve bámulja a Tatooine kettős naplementéjét, mert érzi, hogy mögötte egy új, tágasabb horizont várja, a női hős útja mégis gyakran más, mint a férfi kalandoroké.

A konkrét hívás a férfi hősök számára többször érkezik kívülről: egy váratlanul felbukkanó térkép, egy megbízatás az ellopott tárgy visszaszerzésére, egy segítségkérés az álruhás jótevőtől. A hős feladat előtt áll, amit meg kell oldania, s amelyért a jutalma általában a státusz és a közösség elismerése.

A női karaktert a férfihez képest sokkal jellemzőbben vezeti az intuíciója, látomásai vagy megérzései – és gyakran a természetben kap inspirációt, mint Johanna. De mennyire evidens, hogy a nő merjen hallgatni a megérzéseire? Hogyan jutottunk el odáig, hogy ez (újra) természetes legyen, s aztán hogyan távolodtunk el tőle ismét? És legfőképpen: hogyan térhetünk vissza a fa alá?

A nő mint tér, és a férfi tekintet

A hagyományos, patriarchális történetekben (gondoljunk a klasszikus mesékre vagy a régi kalandfilmekre) a nő ritkán volt alanya a kalandnak. Legtöbbször ő volt a jutalom, a megmentendő hercegnő, a Sárkány által elrabolt kincs vagy a hősnek felajánlott nyeremény. Ha pedig nem áldozatként szerepelt, akkor ő maga volt a veszély, a szirén vagy gonosz boszorkány, aki letéríti a férfit az útjáról.

Király Jenő terminológiája szerint a nő sokáig magát a Területet jelentette, amit a (férfi) kalandornak fel kellett fedeznie vagy meg kellett hódítania. Amikor a klasszikus kalandhős elindul az ismeretlenbe, küldetése kettős, ám valójában egy: meg kell hódítania a vad Területet (a dzsungelt, a sivatagot, a vadnyugatot, a kalózhajót), és ennek a hódításnak a betetőzése, szimbolikus trófeája a nő megszerzése. A nő birtokbavétele jelzi, hogy a hős uralma végleges a Terület felett.

Laura Mulvey 1975-ös, mérföldkőnek számító esszéje, a Visual Pleasure and Narrative Cinema (A vizuális élvezet és az elbeszélő film) tökéletesen alkalmazható a kaland műfajára is. Mulvey vezette be a Male Gaze (férfi tekintet) fogalmát és mondta ki, hogy a klasszikus hollywoodi történetmesélés a heteroszexuális férfi néző pozícióját tekinti alapértelmezettnek.

A kaland zsánerben a férfi aktív, ő a cselekvő alany (ő hajtja végre a kalandot), a nő pedig passzív, a látvány tárgya. Feladata sokáig pusztán annyi volt, hogy „szép” legyen a veszélyes háttér előtt, lassítsa a narratívát a puszta vizuális jelenlétével (gondoljunk a korai James Bond-lányokra vagy a klasszikus westernek sikoltozó, megmentésre váró nőire). De lehetett femme fatale, a végzet asszonya is, aki eltérítette a férfit a küldetésétől – mint Odüsszeuszt Kirké vagy a film noir-ok nyomozóit a gaz csábító -, s aki miután magának is követelt a kalandból, rendszerint megbűnhődött.

A női tapasztalás belső, szubjektív megélése szinte teljességgel hiányzott a kalandból. Amikor Joseph Campbell, A hős útja szerzőjének tanítványa, Maureen Murdock rákérdezett mesterénél, miért csak férfi hősről ír, a válasz az volt, hogy a nőnek nincs szüksége kalandra, mert ő maga a cél, a vágyott állapot, ahová a férfi el akar jutni. Murdock nem elégedett meg a válasszal, inkább megírta saját pszichológiai és narratív modelljét, A hősnő útját.

Transzgresszió és a női fekete kaland

A transzgresszió (latin eredetű szó, jelentése: átlépés, áthágás) nem egyszerűen lázadást vagy szabályszegést jelent. Georges Bataille, 20. századi francia gondolkodó szerint a transzgresszió a tabuk és a társadalmi határok tudatos, szinte szent áthágása.

Bataille szerint a tabuk (a korlátok, a társadalmi elvárások, a „jó kislány” szerepek) azért léteznek, hogy fenntartsák a hétköznapi világ rendjét. A transzgresszió az a pillanat, amikor az ember veszi a bátorságot és átlépi ezt a határvonalat, mert megérti, hogy a határ túloldalán – a tiltott, a sötét, a félelmetes zónában – rejtőzik az igazi, nyers életenergia és az igazság. Ez nem rombolás, hanem a korlátok tágítása: átlépni a kerítésen, hogy megtudd, ki vagy te a szabályokon túl.

Maureen Murdock modelljében a női út pontosan egy ilyen radikális transzgresszióval indul.

Az első lépés: A hősnő elszakad a tradicionális feminitástól (az anyai mintáktól, a passzivitástól, az áldozatszereptől), és átlépi a maszkulin világának határvonalát. Beiratkozik a férfiak játékába: hajt, teljesít, karriert épít, versenyez – ő lesz a tökéletes racionális harcos. Megtanulja a struktúra nyelvét, eléri a külső sikereket.

A krízis: A hősnő rájön, hogy a maszkulin páncélban elvágta magát saját gyökereitől, az intuíciójától, a testétől. A siker ellenére beköszönt számára a spirituális aszály, a kiégés időszaka. Ekkor kell megtennie a legnehezebb, igazi transzgresszió lépését: a saját alvilágába való alászállást.

Ez a „női fekete kaland” magva. A hősnő már nem kifelé fordulva harcol, hanem önként – vagy a kiégés kényszere miatt – alámerül a belső sötétségébe. A szétesés, a depresszió, a gyász, a megállás időszaka ez. A nőnek szembe kell néznie saját, elnyomott árnyékaival, a dühével és az elfeledett könnyeivel.

A fegyveres amazon: az egyenrangúság látszata

Amikor a nő kilép a passzivitásból, és kezébe veszi a fegyvert, hogy szembenézzen a szörnnyel, megszületik a valódi, aktív női kalandor.

Sarah Connor az első Terminátor-filmben még megmentendő áldozat, az 1991-es Az ítélet napjában már kőkemény, militarista akcióhős. Ellen Ripley, Jordan O’Neil (Ridley Scott G.I. Jane-ében) vagy Lara Croft fegyvert ragadnak, saját jogon kalandorok és hősök – a férfival egyenrangúvá válnak, de „cserébe” elnyomják sebezhetőségüket.

Murdock rendszerében a düh és a maszkulin erő felvállalása (az első határátlépés) csak az út kezdete. A fegyveres amazonok viszont ezt a dühöt és harciasságot teszik meg végcélnak. Miért? Mert a bizonyításvágy küzdelme, a harc és a bosszú (bármilyen véres is) még mindig akció. És az akció – Király Jenői értelemben – a maszkulin pátosz része.

Az amazon azért nem mer letérni a harctérről, mert a fegyver letétele a patriarchális logikában egyenlő a gyengeséggel, a megadással, a régi passzív Terület státuszba való visszazuhanással. Ha azonban a hősnő csak a fegyverrántásig és a bosszúig jut el, újabb csapdába esik. A 80-as, 90-es és 2000-es évek popkulturális robbanásának akcióhősnői – a gépfegyveres Ripley-től a Kill Bill Menyasszonyáig – elkerülik a legfontosabbat: a csendet.

A gépfegyver ropogása és a szamurájkard suhogása valójában a lélek elnémítására szolgál. Mert lőni még mindig könnyebb, mint befelé figyelni. És a popkultúra azonnal le is csap erre: a fegyveres nőből árucikket csinál. Eszünkbe juthat Jamie Lee Curtis „harcias” sztriptíze a True Lies-ban vagy a hiperszexualizált, 1996-os Lara Croft. De a női düh a Kill Bill-ben sem megtisztulás, hanem egy szexi, esztétizált pop-fétis a férfi tekintet számára. Az amazon azt hiszi, szabad, de valójában csak egy másik maszkulin forgatókönyv szerint játszik.

Erő és sebezhetőség fúziója: a női fehér kaland

A 2010-es évekre aztán valami gyökeresen megváltozik. Nem kis részben azért, mert a történetmesélés hátországában – a fantasy és a spekulatív fikció világában, különösen a Young Adult műfajának megjelenésével – érkeznek a női írók, alkotók, és velük együtt egy teljesen új nézőpont.

A női hős végre kikerül a Male Gaze uralma alól. Nem azért van ott, hogy latexruhában feszítsen a férfi néző előtt, és nem is azért, hogy érzelmektől megfosztott, jéghideg terminátorként gyilkoljon. Gondoljunk Jennifer Lawrence-re Katniss Everdeenként, Shailene Woodley-ra a Beavatott-ban, vagy a közelmúltból Anya Taylor-Joy zseniális, aszketikus, szinte mitologikus jelenlétére a Furiosá-ban vagy A szurdok című filmben!

A női fehér kaland lényege a rend helyreállítása a világban, de úgy, hogy a hős nem áldozza fel érte a lelkét és az érzelmi integritását. Az „új hullám hősnőinek” ereje nem a fizikai dominanciájukban rejlik, hanem az elveikben, az empátiájukban és a túlélési ösztönükben.

Ők képesek arra, amire a 90-es évek amazonjai nem lehettek: összekötik a maszkulin cselekvést a feminin intuícióval és együttérzéssel. Megmutatják, hogy az igazi erő nem a sebezhetetlenségben, hanem a sebezhetőségünk felvállalásában és a tudatos cselekvésben rejlik.

Az online esztétikák zsákutcája: amikor a kalandból kontent lesz

Maureen Murdock 1990-ben megjelent elmélete természetesen kritikákat is kapott. Szóvá tették, hogy a feminin és maszkulin tulajdonságokat túl élesen választotta szét, és azt is, hogy csak egy szűk, kiváltságos réteg engedheti meg magának a „világból való kivonulást”, amit a belső munka megkövetel. A modell legnagyobb kihívójának mégis az idő és a korszellem megváltozása bizonyult, mely a modern feminizmus számos vívmányát is zárójelbe teszi.

Bár a 2010-es évek elhozták Katniss Everdeen és az új hullámos, szexualizálatlan, komplex hősnők diadalát, a történetmesélés hátországa néhány év alatt radikálisan megváltozott. A streaming-forradalom, az algoritmusok térnyerése, a pandémia alatti bezártság és a techcégek előretörése egy egészen új, digitális kényszerpályára állította a női hősöket.

A mai internetes kultúra kész, instant identitás-csomagokat kínál. Mindent elborítanak az „esztétikák” és a kívülről választott narratívák:

• Ha lázadni akarsz, ott a Dark Academia.

• Ha a természethez kapcsolódnál, a Cottagecore.

• Ha a sötét női erőt élnéd meg, a Dark Feminine.

• Ha törtető karrierista lennél, a Girl Boss.

• Ha a spirituális utat járnád, a Witch.

• A tudatos wellness-vonalon a That Girl.

• A „békebeli nosztalgiát” és a tradicionális szerepeket keresőknek pedig ott a Trad Wife.

Azonban ha nem azért mész el kalandozni, mert arra a hívás inspirál, hanem azért, hogy a díszletek meglegyenek és kipipálhasd a tökéletesen komponált online tartalmat, lemaradsz a valódi kalandról, a megélésről.

A külső narratíva-választás legnagyobb hátulütője, hogy az ember nem a saját útját járja, hanem egy algoritmus által etetett trendet másol. Ahelyett, hogy a lelkére figyelne, amelynek a vezetésével megtörténhet az integráció, egymáshoz nem illő tükörcserepekből próbál összeragasztani egy olyan képet, amely kifelé jól mutat.

Vissza a forráshoz

Ahhoz, hogy a szétesett tükörcserepek helyett valódi, autentikus egész ragyogjon – egy olyan én, amely belülről kifelé építkezik –, elengedhetetlen leválni a külső zajról. Ki kell lépni az algoritmusok véget nem érő reakció-kényszeréből és szembe kell nézni a ténnyel: a felgyorsulás, az online identitás-jelmezek és a gyors energiaszerzés vágya mögött spirituális szomjúság és magány van.

A valódi megújuláshoz idő kell – és mindenekelőtt (lélek)jelenlét. A világ jelenségeire való kényszerű reagálás helyett elcsendesülés, a befelé figyelésre szánt minőségi idő, és tudatos önkifejezés.

A csend nem üres, hanem a megújulás termékeny forrása. A csendvirágok folyamatosan nyílnak. :) Az intuitív írással pedig papírra vetjük, ami ebből a belső forrásból születik. Nem a külvilágnak alárendelődve gyártunk tartalmat, hanem önmagunkhoz kapcsolódunk. Nem mások történeteit másoljuk, hanem a saját szavainkkal és a lelkünk ritmusa szerint írjuk meg a saját mítoszunkat.

A kör bezárul, hogy szintet léphessünk: Jules Bastien-Lepage festményének Johannája ott áll a fa alatt. A levelek között átszűrődő fényben, ahol a külvilág zaja elmosódik, megszületik a valódi hívás. Látszólag egyedül van, a lombok mögül azonban az előtte járó szentek súgják neki, bízzon magában. Ugyanígy suttognak hozzánk művész elődeink is, akik annyit küzdöttek – különösen nőként –, hogy önmagukhoz hűen élhessenek és alkothassanak.

A te életed, a te belső kontinensed, a te megírandó műved rád vár. Indulj el, lépj át a határon, teljesedj ki!

Isten hozott a kalandban! :)

A Kaland – 21 napos kreatív írás kihívásról itt olvashatsz, és június 11-éig csatlakozhatsz!

Felhasznált és ajánlott irodalom

• Bataille, Georges: Az erotika. (Ford. Lázár Péter), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. (A transzgresszió és a szent határátlépések alapműve.)

• Collins, Suzanne: Az éhezők viadala-trilógia. (Ford. Totth Benedek), Agave Könyvek, Budapest. (Katniss Everdeen és a modern, érzékeny és erős női hős popkulturális alapvetése.)

• Garrard, Mary D.: Artemisia Gentileschi: The Image of the Female Hero in Baroque Art. Princeton University Press, 1989. (A legfontosabb alapmű Gentileschi művészetének és feminista olvasatának újrafelfedezéséről.)

• Király Jenő: Mágikus mozi (Műfajok és mitológiák). Korona Kiadó, Budapest, 1998. (A nő mint a meghódítandó „Terület” és a maszkulin kaland-struktúra elméleti alapja.)

• Murdock, Maureen: A hősnő útja. (The Heroine’s Journey), 1990. (A női psziché fejlődési íve, az elszakadástól az alvilági alászállásig.)

• Mulvey, Laura: Vizuális élvezet és narratív film. (In: Metropolis, 2001/3. szám). (A „Male Gaze”, azaz a férfi tekintet elméletét megalapozó klasszikus tanulmány.)

• Nochlin, Linda: Miért nincsenek nagy női művészek? In: Szerep és alkotás: Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Szerk. Nagy Beáta, S. Sárdi Margit. Debrecen, Csokonai Kiadó, 2001. 195–214. o. (A feminista művészetelmélet és a női alkotók kánonból való kihagyásának alapműve.)

• Twenge, Jean M.: iGeneráció (Akik okostelefonnal a kezükben nőttek fel). (Ford. Szabó Előd), Édesvíz Kiadó, Budapest, 2018. (A Gen Z digitális szokásainak, az online tér kényszereinek és a magánynak a szociológiai háttere.)

A kaland műfaja egyidős az emberi történetmeséléssel, a kaland elhívása pedig alighanem magával az emberiséggel. A „leleményes Odüsszeusz” előtti hősök mondái szájról szájra terjedtek, az emberi fantázia és tapasztalásvágy végtelen mélységeiről adva hírt, egyben inspirációt a felfedezésre - nemzedékről nemzedékre.

Belegondoltál már, milyen erős a késztetés bennünk, hogy új és új horizontokat ismerjünk meg, hogy meghaladjuk a megszokottat? Ez a kozmikus mércével mérve oly’ kicsi és oly’ védtelen lény, az ember nem tudott megelégedni a biztonságot nyújtó hajlékkal: kíváncsisága és fejlődni akarása folyton legyőzte a félelmeit és kalandokra csábította. S aztán, aki hazatért, többé már nem volt ugyanaz.

Épp ezért a kaland még akkor is többet rejtett a horizontális és külső utazásnál, amikor látszólag „csupán” arról szólt. Az út mindig is a beavatás, a belső, ismeretlen tájak felfedezésének szimbóluma volt.

A kaland konfliktusa: Apollón vs. Dionüszosz

Nietzsche művészetfilozófiai látomása, A tragédia születése (1872) az emberi kultúrát két ellentétes, ám egymást kiegészítő őserő konfliktusaként és egymásra hatásaként írja le. Az apollóni princípium analógiája az álom, ő a rendre való törekvést testesíti meg bennünk. A megformálás, a mérték, a határ, a szépség világa ez, mely segít, hogy önálló és elkülönült entitásnak érezzük magunkat. A szobrászművészt vagy a verset komponáló költőt ez a vágy hajtja: renddé faragni a nyers erőt, formát adni a formátlannak.

Apollón ellenpólusa a mámor és extázis istene, Dionüszosz. Az ő energiája a káoszt, a határtalanságot, a feloldódást képviseli. Ő az bennünk, aki a misztikus egységélményt keresi és eltörli az individuumot – ezt az élményt hozza el számunkra a zene és a tánc. Nietzsche a görög tragédiában látta a legmagasabb rendű művészi kifejeződést, mert abban fedezte fel a két pólus egységét.

Carl Gustav Jung részben továbbvitte, de át is alakította a nietzschei fogalompárt, amikor a tudatos és a tudattalan egymásnak feszülő, de integritásra törekvő együtt hatásaként írta le ezt a pólusosságot. Joseph Campbell mítoszelméletében pedig a hős a nappali (apollóni) világ és az alvilági (dionüszoszi) éjszaka között egyensúlyoz.

Az irodalomtörténet első kalandorának, Odüsszeusznak külső harca a hazajutásért valójában belső küzdelem: lakozik bennünk valaki, aki letelepedni, megérkezni vágyik, és valaki, aki egy örök nyughatatlan kereső. Ám maga a keresés is kétirányú: a teljességre törekvő ember a rendet és a káoszt, a világot és a bensőt, az fényeset és a sötétet is fel akarja fedezni.

Subscribe now

Fehér kaland: a rend helyreállítása

Zseniális tanárom, Király Jenő filmesztéta (1943-2017), a hazai műfajelmélet úttörője alkotta meg a fehér és a fekete kaland elnevezéseket. Frivol múzsa című, 1993-as művében, melyben a fikciós spektrumot vizsgálja a kaland a híd a mindennapok prózája (a szürke realitás) és a fantasztikum (a csoda) között.

A fehér kaland a vágyott rend elérésének útja, ide tartozik a klasszikus kaland zsáner, de a western vagy a klasszikus detektívregény is. Ezekben a történetekben a kezdetben tapasztalt rend megbillen, a hős pedig elindul, hogy helyre tegye azt. Kimegy az ismeretlenbe, ahol próbák és kihívások sorával néz szembe, majd az akadályokat legyőzve, győztesként tér vissza, megerősítve a társadalmi és morális rendet.

Mindannyiunknak szüksége van a fehér kaland történeteire, hisz’ ezeket akár befogadóként átélve, akár íróként megalkotva megéljük, hogy képesek vagyunk saját magunk formálni azt a bizonyos status quo-t: újragyúrni a nyers matériát, megtalálni a kincset, megfejteni a rejtélyt, megteremteni az ideálisat és uralni az erőt. Íróként és írástanárként is tapasztalom az ebben rejlő potenciált, de azt a hátulütőt is, hogy ha mindig csak a fehér kalandok írására törekszünk, az könnyen blokkolhat bennünket. Eltávolíthat a valódi hangunktól és a bennünk élő-lüktető, formán túli energiától, ami nem biztos, hogy az elképzeléseink szerinti formába kíván rendeződni.

Az, amit én léleknek nevezek, valójában túl van a pólusosságon és maga a szabad áramlás, ám ahhoz, hogy erre a minőségre ráhangolódhassunk, engednünk kell kifejeződni a teljes önmagunkat, és ebbe a pólusainkkal való tudatos szembenézés is beletartozik.

Fekete kaland: amit csak az árnyék nyújthat

A fekete kaland esetében a rendből indulunk ugyan, de a békét nem sokáig élvezhetjük: a káosz elnyeli a világot. A racionalitásba betör az irracionális, megjelenik a szörny, a bűn, az őrület, valamilyen formában a sötét oldal uralja a játékteret. A horror, a gengszterfilm vagy a film noir világa a tátongó árnyékba való belépésre hívja a nézőt / olvasót, s ez legalább annyira vonzó, mint a világosság és a fény történetei – sőt nem kevésbé szükséges és tanulságos is.

Miért van szükségünk ezekre a történetekre? Egyrészt azért, mert ha mindent lefed a civilizáció (a fehér kaland máza), akkor elpuhulunk és hazugságban élünk. Ha mindig a fényt keressük, ha a fénnyé válás bűvöletében élünk, akkor emberként lehasítjuk magunkról azt, ami nem fér bele az elképzeléseinkbe – sok spirituális kereső és tanító is belesétál ebbe a csapdába, amikor tagadja a pólusok létét vagy a megszűnésük illúziójának délibábját kergeti. A fekete kaland végpontja ugyanis az, hogy szembesülsz a saját démonaiddal, és már nem mutogatsz rájuk, hanem elismered: ez is én vagyok.

A fekete kalandban a hős gyakran elbukik (mint a film noirban vagy a tragédiákban), de a néző/olvasó/író megváltást kap. Miért? Mert a történet elvégezte helyette a „piszkos munkát”. Biztonságos laboratóriumban élhetted meg a legrosszabbat. Úgy tapasztaltad meg a halált, a bűnt vagy az őrületet, hogy közben ott ültél a karosszékedben, és amikor becsukod a könyvet, visszatérhetsz a biztonságos életedbe, ám közben valami elmozdult benned: a katarzis átmosott és felemelt.

A fekete kaland szétzúzza az egónk hamis biztonságérzetét. Megmutatja, hogy a világ nem egy kiszámítható, igazságos hely, ahol a jók mindig elnyerik a jutalmukat. És mi jön a veszteségélmény, a totális káosz vagy az illúziók széthullása után? A valódi igazság és a mély elfogadás. Ez az alkímia nigredo (feketedés) fázisa: amíg a dolgok nem rohadnak el és bomlanak le a sötétben, addig nem tud belőlük arany születni.

Share

A kaland mint látásmód

Ahogy Marcel Proust írja, „az igazi felfedezőúthoz nem új tájakra van szükségünk, hanem új szemre”. A valódi kaland, a valódi elmozdulás benső. Ugyanaz a hely egészen más színben tűnik fel számunkra, ha a figyelmünk mélyebb, a lelkiállapotunk megváltozott vagy kimozdulunk a megszokott perspektívánkból. Képesek vagyunk kincseket felfedezni ott, ahol csak szürke port láttunk, meghittséget tapasztalni, ahol fájdalmat, ötletek szárnyalását, ahol blokkoltságot. Ez a lélek eredendő természete, a kreativitás csodája!

A kaland felvillanyozó erejének való önátadás köti össze az Everest meghódítóit az El Camino zarándokaival, a nagyszerű görög harcost a mezítlábas hobbitokkal, vagy a magas kultúra kifinomult felfedezőit a ponyvaregények ellenállhatatlan kalandoraival.

Engem is a kaland hívott kimozdulni a komfortzónámból, és mondatta velem számos alkalommal, hogy az élet nem a puszta túlélésről szól, hanem az örömteli létezésről, ami folyton új területek felfedezésére és új kifejezési módok elsajátítására sarkall bennünket.

És ez az a minőség, amellyel téged is arra hívlak, lépj be tudatosan az áramlatba, és bárhol is vagy, tedd kalanddá az életed. A június 12-én induló Kaland – 21 napos kreatív írás kihíváson nem szabályokat fogunk követni, és nem akarunk görcsösen valamilyen tökéletes eredményt elérni a végére.

A 21 nap alatt egy biztonságos, tét nélküli játszóteret építünk. Olyan teret, ahol bátran pacsázhatsz a fehér kaland ragyogó színeivel, de ha úgy tartja kedved, félelem nélkül firkálhatsz a fekete kaland sötétebb tónusaival is. Nem azért, hogy bizonyíts, hanem a felfedezés tiszta öröméért.

Igazán kalandozni ugyanis akkor tudunk, amikor nem cipelünk mázsás terheket a hátunkon, csak a legszükségesebb dolgok vannak velünk. Amikor nem átformálni akarjuk magunkat, hanem megengedjük magunknak, hogy pontosan azok legyünk, akik vagyunk: szabadon áramló, kíváncsi alkotók. Hívd elő a benned élő mezítlábas kalandort, aki nem a céllal törődik, hanem minden egyes lépést és leírt mondatot élvez!

A kalandorok útja jövő héten folytatódik! Mert van a történetmesélésnek egy olyan rétege, amely egy teljesen önálló fejezetet érdemel. Jövő héten közelebbről is megnézzük, miért más, miért indul gyakran egyből a sötétség mélyén, és hogyan kap végre saját, bátor hangot a női kalandor archetípusa.

Addig is, a kapu nyitva áll! Június 12-én indulunk – gyere, hozd magaddal a kíváncsiságodat, és játsszunk egy jót!

Tarts velem a 21 napos Kaland kihíváson!

P.S.: Amint látod, elindult új oldalam, a Spiritusz – Művészblog. Régi hírlevelesként automatikusan megkaptad ezt az írást – örülök, hogy itt is velem tartasz az új kalandban! :)

Ha még nem ismerjük egymást, mindenképp ajánlom az itteni bemutatkozásom!

Felhasznált és ajánlott irodalom

Ha a bejegyzésben felbukkanó művészetfilozófiai, antropológiai és pszichológiai fonalakat tovább bogoznád, az alábbi, magyar nyelven is elérhető alapműveket ajánlom:

Műfajelmélet és esztétikai antropológia

• Király Jenő: Frivol múzsa – A tömegfilm esztétikája I–II., Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993. (A fehér és fekete kaland formastruktúrájának alapműve.)

• Király Jenő: Mágikus mozi – Műfajok, mitológiák, archetípusok a filmkultúrában, Korona Kiadó, Budapest, 1998.

Mítoszkutatás és a hős útja

• Joseph Campbell: A hős ezer arca, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2023. (Az odüsszeuszi és mitikus monomítosz legátfogóbb elemzése.)

• Mircea Eliade: Misztikus születések – Tanulmányok a beavatási rítusokról, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.

• Claude Lévi-Strauss: Mitologikák I–IV., Osiris Kiadó, Budapest, 2001–2003. (A strukturális mítoszelemzés alapjai.)

Pszichológia és művészetfilozófia

• Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, avagy görög szellem és pesszimizmus, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. (Az apollóni és dionüszoszi elv eredete.)

• Carl Gustav Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan (C. G. Jung életműve 9. kötet), Osiris Kiadó, Budapest, 2006. (Az árnyék és a belső pólusok integrációjának lélektana.)

• Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában I–VII., Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017. (A belső nézőpont és a belső tájak felfedezésének irodalmi csúcsa.)

A kérdező művész

Autók a Stonehenge-t kettészelő sztrádán. Egy elszabadult versenyló a 30-as évek New York-jának dokumentarista fotóján. A normandiai partraszállás olyan közelségből, ahogyan még sohasem láttuk. Mi sem, ők sem, senki sem: az 1968-as születésű, londoni konceptuális művész Phillip Toledano képeivel folyamatosan aláássa a fotográfia legfontosabb alapigazságát, a tanú tekintetét. A felvételek olyanok, mintha kordokumentumok lennének, de ez a kor, ez a valóság és ez a kamera, amely megmutatja őket, sosem létezett. A mesterséges intelligenciával való munka Toledano számára nem fényképezés, hanem egyfajta újraírás. A történelem újramesélése az MI hallucinációjának segítségével olyan, mintha a kollektív tudattalan kivetülését látnánk. Az ismerős és közben mégis teljesen újszerű képeket szemlélni egyszerre hátborzongató – hisz’ ha nincs tanú, csak a tekintet, akkor ki az, aki tekint? -, provokatív és lenyűgöző. Toledano kiállításai és könyvei bevonnak, megmozgatnak, elbizonytalanítanak és nekünk szegezik a kérdést: mi is valójában a művészet?

Subscribe now

Az AI sloptól az önálló esztétikai nyelvig

Persze az, hogy egy mesterséges dolog természetes hatást vált ki, önmagában nem újdonság. Több, mint két évtizede élünk a digitális képalkotás korában, a CGI vagy a photoshop már sokszor bebizonyította, hogy lehet valami érzelmileg telített és közben készülhet olyan anyagból, amely teljességgel nélkülözi az érzelmeket. Ami egy látszólag apró, valójában jelentős különbség mondjuk Fran Rodriguez „photoshop-művész” és Toledano képei között, az az, hogy előbbi kollázsain még ott a kamera és az emberi tekintet tanúságtétele (még ha nem is a művészé), addig az MI-vel készített alkotásoknál ez már hiányzik. Vajon elvész valami közben, vagy inkább valami új megélési mód születik, sajátos kifejeződés és befogadás?

A fénykép 1827-es és a mozgókép 1895-ös megjelenésekor is sokan kongatták a vészharangot, az új médiumok mégsem vezettek a művészet halálához, ellenkezőleg: ahogyan többek között André Bazin filmesztéta is leírta, a fotózás lehetőségeivel lehullt a valóság visszaadásának terhe, az utánzás ősi késztetése a képzőművészek válláról, ennek nyomán pedig megszületett az impresszionizmus, majd a posztimpresszionizmus. Monet, Van Gogh vagy Gauguin sem alkothatott volna úgy, ahogyan tették, ha még mindig a másolás a cél. A film megjelenésével pedig az idő és a mozgás közvetlen ábrázolása kaput nyitott az avantgárdnak. Mindez nem puszta kísérletezést jelentett, hanem a művészet új dimenzióinak felfedezését – egyben az alkotó belső világa, eredeti látásmódja is zöld utat kapott. Annak idején azonban a korai filmek sem voltak többek vásári látványosságnál, és talán pont ugyanúgy fanyalogtak rajtuk a magas művészet nevében, mint ahogyan most bennünket irritál az AI slop („MI moslék”, vagyis a szenzációhajhász, mesterséges intelligencia által generált képi és video tartalom, amit a gyors és rövid távú haszonszerzésre használnak a közösségi médiában).

Ahogyan a film esetében is évtizedek fejlődése és rengeteg kísérletezés kellett hozzá, hogy a szenzáció és a haszonelvű ipar mellett kialakuljon és virágozni tudjon a filmnyelv, úgy az MI-vel való munka kapcsán is bizonyára gyerekcipőben járunk még. Ahogy Toledano is felhívja rá a figyelmet, a társadalom általában zsigerből elutasító az újítások témájában, ragaszkodik a fekete-fehér értelmezésekhez és a drámai olvasatokhoz. Az ember törekszik a biztonságra, és biztonságos dolog valamit vagy teljesen elutasítani, vagy épp ellenkezőleg: feltétel nélkül bízni benne – ezt megfigyelhettük az elmúlt évek technológiai előretörése kapcsán is, elég, ha a chatbot formátumú nyelvi modellek (Chat GPT és társai) használatára gondolunk. De valóban hasonló a helyzet, mint a korábbi új médiumok, a film vagy a fotó esetében? Várhatunk hasonló fejlődést, vagy csak ámítjuk magunkat?

Ez már a mátrix?

Az MI felszabadíthat bennünket nemcsak a másolás, hanem a dokumentálás kényszere alól is, de nem egyértelmű, mit nyitunk ki ezzel a szelencével. Ha megnézünk egy portréfotót vagy egy valódi dokumentumfilm egy jelenetét, érezzük, hogy amit látunk, él, hogy a forma mögött ott a jelenlét, a felvett dologé és a művészé is. Ha megvizsgáljuk Fran Rodriguez photoshoppal készült alkotásait vagy Toledano képeit, melyeket egyfajta tudatosan előidézett MI hallucinációval hozott létre, bármilyen zavarba ejtő vagy elgondolkodtató is az eredmény, mindkettőn érzékelhetjük a művész jelenlétét, koncepcióit, tudatosságát.

De mi a helyzet akkor, ha már teljesen elmosódik a fikció és a valóság határvonala? Ez nemcsak Toledanót foglalkoztatja olyan szenvedélyesen manapság, hanem mindenkit, aki valami valódit keres. Jean Baudrillard francia filozófus elméletében a szimulákrum egy olyan másolat, amelynek nincs eredetije. Fogalma azért jelentőségteljes, mert leírja azt a folyamatot, mely során a jelek, szimbólumok, a média által közvetített képek felváltják magát a valóságot. Baudrillard a 70-es évek végén és a 80-as évek elején írta filozófiai alapműveit, elmélete többek között a Mátrix című, 1999-ben készült film fő inspirációs forrása lett. A 2010-es években a közösségi média megjelenésével, majd közösségi életünk feletti eluralkodásával a látszat és a valóság elemeinek ez a fajta egymásba olvadása még meghatározóbbá vált.

Az MI kapcsán pedig van még egy fontos elem, amit Yuval Noah Harari is hangsúlyoz a Nexusban: míg a korábbi technológiák és médiumok (könyvnyomtatás, újság, fotó, film) erre képtelenek voltak, az MI képes önálló döntéseket hozni, akár helyettünk is.

Subscribe now

Saját tapasztalatom

Az elmúlt bő egy évben kezdeti tartózkodásom meghaladva intenzívebben belementem az MI-vel való közös munkába. És ahogy sok kreatív alkotó, én is bejártam a szkepticizmus, a lelkesedés, a kiábrándulás, majd az alaposan megszűrt, tudatos MI használat tapasztalási ívét. Azt tudtam, hogy az íráshoz, tanításhoz, eleve ahhoz, amiben igazán jó vagyok, nem szeretném használni, de a márkafrissítésem során elkapott a gépszíj, hogy egy sor olyan feladatot adjak neki, amit vagy nem szeretek, vagy nem vagyok jó benne (lehet, hogy egyszerűen azért, mert nem a területem). De akár kurzusanyaghoz készítettem illusztrációt, akár közösségi média-posztot írattam vele, rengeteg odafigyelést igényelt, hogy én magam egyáltalán benne tudjak maradni valamiként. A képeken a tekintet „nem nézett vissza rám”, üres volt, lélektelen, ami cseppet sem meglepő, hisz’ az MI mindenből statisztikai átlagot von - az átlag, a tömegtudatosság szintje pedig sosem lesz a léleké, az egyedi formáé, az egyéniségé, amin keresztül a lélek felragyoghat. Ezért nehéz elképzelni, hogy ezen az úton, ahol most a technológiai hajsza zajlik mindössze a sok-sok adat felhalmozása és ügyes átlagolása révén majd egyszer csak összeáll egy szupertudat, az AGI.

A jelenlét nem egy nagy halom „mi”, egy nagy rakás információ összessége, hanem a „hogyanokban” rejlik: abban, ahogyan csináljuk a dolgokat. Az intelligencia pedig nem pusztán értelem, az értelem csak egyetlen aspektusa, egyetlen féle intellgencia.

Bár az AI generálta képektől és szövegektől rendesen megcsömörlöttem (úgy alkotóként, mint befogadóként), az MI-vel való kapcsolat és együttgondolkodás továbbra is inspiráló számomra. Toledano gyakran hónapokon át beszélget, promptol, újragondol, szerkeszt, amikor a képein dolgozik a mesterséges intelligenciával. Azt mondja, olyan, mintha egy csontrészeg barátoddal beszélgetnél, aki sok mindent elfelejt és sokat hibázik, ennek tudatában és korlátait számításba véve működsz együtt vele. Azt gondolom, a legfontosabb, hogyan és mire használjuk az MI-t, és egész egyszerűen zongorázni lehet a különbséget, ha az alapvető szándék a haszonszerzés, vagy ha valami valódit akarsz mélyebben kibontani, megérteni, megértetni a segítségével.

A művész útja az MI korában

Vannak és lesznek is, akik határozottan elutasítják ezt az együttműködést. A jelenlét hiánya, a mátrixba-csúszás veszélye, a szerzői jogi aggályok, egyáltalán, a digitális képekkel való túltelítődésünk szükségszerűen előhív egy ellentétes hatást. A közelünkben nemrég nyílt egy analóg hanghordozókkal teli lemez- és hangszerbolt. Frenetikus, milyen sosem volt zenei formációkat lehet létrehozni az MI-vel, de ha csak az elektronikus zenéről beszélünk, akkor is érezzük, hogy az Enigma és a Depeche Mode digitális szerelemgyereke nem fog egy Return to Innocence vagy egy Home szintű dalt létrehozni. Kérdés, hogy meddig és mennyien igényeljük majd az imitáció helyett a valódi, hús-vér megtapasztalásból születőt, de kétségtelen, hogy alakul egy ilyen analóg és offline életet erősítő tendencia.

Toledano és a hozzá hasonló művészek rendkívül izgalmas és fontos munkát végeznek, hisz’ magának a művészetnek a létét és határait feszegetik, lehetőségeit tágítják. Toledano kifejezetten radikális és új szintre emelte a transzparenciát: ő nem elrejti az MI használatát, hanem a koncepciója részévé teszi.

Az én utam egy amolyan hibrid és szintén tudatos együttműködés, ahol szabadon használom az MI-t, például asszisztenciaként vagy brainstorming-szerű ötletgenerálásra, de nem az egyéni látásmód, a lélekből születő alkotás vagy kreativitás helyettesítőjeként. Ha a kiindító szándék a „spiritusz” (a lelkünkre való hangolódás, a bentről kifelé építkezés), és ha a folyamat alatti figyelem, valamint a döntő, szelektáló, szerkesztő mechanizmusok nálunk, embereknél maradnak, megismételhetetlen egyediségünk nem vész el, sőt ezt erősítheti fel a mesterséges intelligencia.

Ideje hát arra koncentrálni, mi az az egyediség vagy valódiság, amivel rendelkezünk, és a jelenkori technológiai fejlődéssel nem sodródni, hanem arra használni a felhajtóerejét, hogy újradefiniáljuk kik vagyunk, hogyan szeretnénk élni és mi a legigazibb, amit megalkothatunk.

Subscribe now

Felhasznált irodalom / Bibliográfia

1. Elméleti és esztétikai háttérirodalom (magyar kiadások):

• Bazin, André (2002): Mi a film? Esszék, tanulmányok. (Szerk. Zalán Vince, ford. Örkényi Zsuzsa et al.). Budapest: Osiris Kiadó (Osiris Könyvtár - Film sorozat).

• Baudrillard, Jean (1996): „A szimulákrum elsőbbsége”. In: Kiss Attila Attila – Kovács Sándor s.k. – Odorics Ferenc (szerk.): Testes Könyv I. Szeged: Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, 161–193. o.

2. A Phillip Toledano-kiállítás és az MI-művészet hazai recepciója:

• Punkt.hu (Cikkgyűjtemény): Phillip Toledano címke alatti írások és kritikák. (Különös tekintettel a Mai Manó Házban rendezett kiállítás kapcsán megjelent esszékre). Online elérhetőség: Punkt.hu – Phillip Toledano

3. Nemzetközi sajtóvisszhang és interjúk:

• Merit, Nisha – Toledano, Phillip (2026): Artist Talk: Phillip Toledano. How easily can we be deceived? (Párbeszéd a fotográfia felelősségéről az MI korában, a Sleek Magazine főszerkesztő-helyettesének moderálásában / Fotografiska Berlin). Online összefoglaló: Fotografiska Berlin – Artist Talk

• Blind Magazine (2024): AI and Marmalade: Phillip Toledano’s Alternative England. Blind Magazine (Online). Online elérhetőség: Blind Magazine cikk

4. Kiegészítő kortárs MI szakirodalom:

• Harari, Yuval Noah (2024): Nexus. A hálózatok rövid története a kőkorszaktól az MI-ig. (Ford. Torma Péter). Budapest: Animus Kiadó.

• Suleyman, Mustafa – Bhaskar, Michael (2024): A következő hullám. Mesterséges intelligencia, hatalom és a huszonegyedik század legnagyobb dilemmája. (Ford. Czbik Balázs). Budapest: Európa Könyvkiadó)

A rohanó tartalomgyártás és az algoritmusok korában a legnagyobb lázadás az elcsendesedés és a tiszta figyelem.

Eszter vagyok, író, költő és tanár. Intuitív íráskurzusaimról a Csendvirágok oldalon olvashatsz. Ezt a felületet azért hoztam létre, hogy közösen keressük a választ a minket körülvevő világ legizgalmasabb kulturális és önismereti kérdéseire:

• Mi a művészet szerepe ma?

• Hogyan alakítja át a teremtést az MI jelenléte?

• Honnan hívhatjuk elő azt a bizonyos belső tüzet, a spirituszt?

Ez a blog egy menedék. Egy meghívás arra, hogy ne csak fogyasszuk a világot, hanem alkossunk és gyönyörködjünk benne. Lépj be, és tarts velem ezen az úton!

Subscribe now